Nem elég, hogy késve indultunk az óviba (ezzel is szegény gyerek veszít, mert nem kap reggelit), még a buszon is sokan voltak. Így beálltunk a forgóba. A szokásos felállásban: lovak kézben (szigorúan párosával), másik kézzel kapaszkodva a rúdba, anyának támaszkodni, anya kapaszkodik és félkézzel fogni a gyereket (fifikásan kell, mert Makka lázadó 4 éves korát éli). Szóval haladunk az első megálló felé. (Gyors volt az istenadta, tehát egy megállót épp kihagytunk.) Egyszercsak egy nagyobb fékezés, majd hosszabb fékezés (ekkor már dőltem én is), majd egy bődületes nagy fékezés (olyan repülős, kapaszkodó-elengedős) mindenki dőlt egy hatalmasat, nekem meg csak az jutott eszembe, hogy némá' még mindig kapaszkodom, csak többen ne essenek rám, mert akkor menthetetlenül eldőlök. Aztán megálltunk! Kinéztem az ablakon és egy sötét kocsit láttam, amint az eleje összetörve - ja, és keresztbeáll a Thökölyn, ergo épp Újpalota felé akart indulni, csak a dög 7E nem legázolta? - és nagyon csendben száll ki belőle egy férfi, aztán egy testes nő a kicsi gyerekkel. Ekkor szóltam be, hogy na a majomparádé, aztán meg "kicsi gyerekkel? szép!" (gyerekülés hiányára utaltam, de az értelmetlen tekintetekből ítélve ez nem mkinek jutott el az adrenalinnal túltöltött agyáig)
Ekkor jutott eszembe, hogy hol a gyerekem? és mi van vele? (Amit először megláttam egy kobór fél pár papucs volt - kezdtem úgy érezni magamat, mintha egy terrortámadás túlélője) Csórikám a combomhoz volt passzírozva, és eddig se kicsi szeme most épp levesescsésze nagyságúra kimeredve. Harmadszori kérdés feltevésemre sem válaszolt, ekkor már kezdtem kicsit bepánikolni. A gyerekre eső férfi, látva, hogy mi a helyzet, gyorsan bocsánatot kért tőlem is, és a gyerekhez is leguggolt és tőle is bocsánatot kért. Ekkor kezdett el Makka csendben sírni. Így gyorsan leguggoltam és átöleltem, majd amennyire tudtam, körbenéztem és a gyerek letipró szintén guggolt.
Aztán a vezető bemondta, hogy az első ajtónál szálljon le mki, mert innen nem megyünk tovább - hogy én miből gondoltam, hogy nagy fék és megyünk tovább? - persze, volt aki mindjárt nekiállt furakodni, mert a többiek nem mozdultak olyan lendületesen, mint ahogy szerették volna. (Én addig csendesen remegni kezdtem, yeah, adrenalin dolgozik!) Aztán mi is leszálltunk, - akkor kért épp bocsánatot egy nőtől és férfitől a buszvezető, akik a sofőr ajtajában álltak és vmi személyit vagy lakcím kártyát adtak át a betétlaphoz (minden elismerésem a vezetőnek, mert elég higgadt volt a hangja), - kimentünk a járdára, bár ott is voltak autók, így még jobb volt, hogy az ijedt gyerek a kezemben volt. Így sétáltunk a Hungária felé, közben megbeszéltük a történteket. Makka persze a kocsit védte és sajnálta.
Beálltunk a megállóba, pár perccel később jött is egy 173E, amire felfurakodtunk és még helyet is kaptunk. Persze a trolin is ücsörögtünk, annyira, hogy majdnem fennmaradtunk, mert elgondolkodtam nagyon a történteken.
Negyed 10 volt, mire beestünk az óviba. Gyorsan ecseltem a történteket, majd gyereket behajtottam. (ja, fényképeket is nézegettem a srácokról, persze a kölköm egyik képen se hajlandó mosolyogni, csak vmi törpe szájhúzásra volt kapható)
Aztán hazamentem és az egyik adón légikatasztrófákról szóló dokumentumfilmet néztem. (hát normális vagyok?)
Idővel elhúztam dolgozni, ahol az utolsó vevőmet lazán több visszajáróval jutalmaztam meg. (Nem mentegetem magamat, de bezavart) Így most nagyon nagy gondban vagyok, na jó, nem annyira, de ilyet még nem csináltam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.